#hanzsu

próza

Száznegyven

2020. szeptember 6.

Indexkép

Tizenhét éve láttalak utoljára.
Emlékszem, fekete trikót és szürke térdnadrágot viseltél.
Haragudtál rám.
Tizenhét éve láttalak utoljára.
És nem látlak már soha többé.

 

Az érettségi előtti nyáron a kétnapos fesztiválon dübörgő rockzene elnyomta a tábortűz pattogását a Balaton északi partján. A csillagok pislogtak, lábunk alatt kiömlött a pancsolt bor.
Egy kortyot sem ittam.
Tizenhét voltam. Visszahúzódó, tapasztalatlan.


Nyakamban békejel, hajam hátközépig érő, semmilyen. Csendes félstréber; irodalomból jeles, matekból félévkor bukott. Szamár. Jó gyerek.
Te nagydarab voltál, bőröd sötét, hangod mély. Erős alföldi nyelvjárással beszéltél, és ha mosolyogtál, a szemeid két csíkká szűkültek.
Fülledt este volt, és én az öledbe ültem. Pedig nem is tetszettél.

Sétáltunk. Te meg én.
Meg akartál csókolni, de se te, se én nem csináltunk ilyet azelőtt.
Megijedtem A szád csak súrolta a számat. Ez még korai.
Másnap menekültem előled. Ilyenek a tizenéves lányok; mintha maguk sem tudnák, mit akarnak valójában.
Este újabb koncert, immár együtt. Karod a derekam körül, és ekkorra már tudtam, mit akarok.
Az elsőt, aki észrevett. Aki szépnek tartott, és meglátta bennem a békejel és borongós álarc mögé bújt, bontakozó nőt.


Másnap eltűntél.
Már csak a sátratok nyomát találtam meg a fűben.

Anyu nem bírta hallgatni a bőgésem; kinyomozta a családod vezetékes számát.
Elértelek, de te a vonal túlsó végén elutasítottál.
Túl messze lakunk egymástól.
Száznegyven kilométer, hajtogattad. Utánanéztél.
Akkor hát, ennyi volt?
Ennyi, felelted. – Minden jókat.
Tájszólás soha nem fájt még ennyire.

 

Pár héttel később mégis felhívtál, hogy halld a hangom, egy hónapra rá pedig váratlanul megjelentél egy másik fesztiválon. Ezúttal nem a Balatonon, hanem közel a Dunához, de még mindig sok-sok kilométerre az otthonodtól.
Mögém álltál, és befogtad a szemem:
Meglepetés!
Hát eljöttetek, mondtam boldogan. Hát eljöttünk, felelted, így alakult, sokat gondoltam rád, tetted hozzá, és este újra megragadtad a kezem.
Hozod azt a bort is, kérdeztem. – Ebből merítek erőt – vigyorogtál, hogy aztán elügyetlenkedjük az első csókot.
Többet nem engedtem.
Sem aznap, sem a néhány együtt töltött nap alatt.
Csalódtál bennem. Tudhattam volna.
Ilyenek a fiúk. Mind azt akarja.
A koncerteken megvédtél a lökdösődő tömegtől, és csak az utolsó este vesztünk össze – ismét azon az átkozott száznegyvenen.
A vonat elrobogott velünk; én hamar hazaértem, te csak órákkal később.
Vége lett; valaminek, ami még el sem kezdődött.

 

Futólag találkoztunk párszor Pesten. Vagy Budán.
Vagy Pesten és Budán.
Ugyanolyan tornacipőt viseltünk, és hosszasan integettél a vonatablakból, majd eltűntél, hogy éld a gimnazisták megszokott életét ott, a messzi száznegyvenen.
Mindig eltelt a bűvös két hónap, mire újra felhívtál.

 

Időközben tizennyolc lettem; párra leltem. Olyasvalakire, aki hosszútávra tervezett velem. Az igazi első ő volt számomra, a szívem mélyén mégis téged gondollak annak, pedig veled csak az első csókon osztozhatom.
Csak.

 

Emlékszel, hogy egyszer meg is látogattalak? Bejelentés nélkül, iskola után, áprilisban, pénteken, ott, a száznegyvenen?
Először nem akartál kijönni, el se hitted, hogy ott lehetek. Megsértődve elviharzottam; anyukád hozott utánam autóval.
– Jársz valakivel? – kérdezted. Igen, mégis itt vagyok feleltem. Csinos vagy, mondtad, és mosolyogtál, de a szemedben peregtek a számok.
A száz. Meg a negyven.
Szándékosan lekéstem a vonatot, csak még egy órát lehessek veled; ott, az idegenben, az Alföld ölében, amiről az akkori barátom mit sem sejtett.
Pedig semmi sem történt.
Vállamra tetted a kezed, és bájosnak neveztél egy haverod előtt, én meg újfent megállapítottam, milyen furán beszélnek ezek a vidéki srácok.

 

Utoljára egy koncerten mentem oda hozzád.
Kiderült, hogy nem vettek fel arra a pesti egyetemre, amire engem igen.
A száznegyven végső győzelmet aratott felettünk.


Másodjára láttad mellettem az akkori barátomat, és másodjára lettél dühös rám. Már nem csak a távolság állt közénk, hanem ő is.
Mindketten kidobtatok.
Mindkettőtöktől megérdemeltem.

 

Többé nem hívtál.

Azóta sokszor álmodtam veled.
Elvégeztem az első évet az egyetemen, ahova annyira vágytál.

A vizsgaidőszakban kaptam a hírt, hogy karácsonykor gyorsan hajtottál, ott, abban a kis városban. Hogy egy pótkocsi állt az út szélén, hogy ki szerettél volna kerülni egy biciklist.

 

A szüleid barátságosan fogadtak, és elvezettek a kupac földhöz.
Kérdezték, meg akarom-e nézni a temetésedről készült videót.

Nem akartam.
Könnyezni sem, mégis megtettem; bután, értelmetlenül. Hiszen szinte nem is történt köztünk soha semmi.

 

A padunk, ahol először megcsókoltál, nincs már meg; áruházat és parkolót építettek a helyére.

Én diplomás lettem, feleség, alkalmazott, többkötetes író, de a mai napig, ha a hírekben olvasom a távoli városka nevét, összeszorul a szívem, és eszembe jut, hogy már nincs köztünk a sokat emlegetett távolság.

Az a bizonyos száznegyven kilométer.