#hanzsu

próza

Osztálytalálkozó

2020. szeptember 6.

Indexkép

Ha a nyolcvannyolcadik évét taposó Szatócs nagypapa nem indul el a hetvenéves érettségi találkozóra egykori osztálya egyetlen túlélőjeként, nem rendel mátrai borzaskát, amihez hozzá sem nyúl, és nem kókadozik egymagában órákig egy patinás budai étterem leghátsó szektorában ahelyett, hogy hobbijának, az agyaggalamb-lövészetnek hódolna, talán, igen, talán minden másképp alakult volna.


A környékbeliek annyit tudtak róla, hogy az özvegyember hajlott kora ellenére külön él elvált lányától és unokájától, ugyanazt a fekete alapon haragoszöld kockás nadrágot hordja egy hétig, és alkalomadtán órákat tölt az üzletben a különböző ízesítésű likőrök társaságában.
Azzal már kevesebben voltak tisztában, hogy évtizedekig ő küldte körbe postán a tízéves osztálytalálkozókra szóló meghívókat, ő hívta fel az éttermet, ő foglalt asztalt, ő rendelte meg előre az ételt a többieknek, és ő hívott taxit azoknak, akik már nem bírtak a saját lábukon hazavánszorogni. Így aztán arról sem tudhattak, hogy évtizedről évtizedre egyre több taxit kellett hívnia, egyre kevesebb meghívót állított ki, és egyre kevesebb tál ételt rendelt.
Halápi részegen botorkált a sínek között, Szűcs nőn halt meg, Berkessel a rák végzett, a túlélők mégis megőrizték a humorérzéküket, mintha kötelező lenne. Párás szemmel derültek a pórul járt Szűcsön, és kimondatlanul is egyetértettek abban, hogy ráncaik és csípőprotéziseik ellenére legbelül ugyanazok maradtak, akik annak idején bemásztak a lánykollégium ablakán.
Tíz évvel ezelőtt már csak heten ülték körbe az asztalt.
Jós Pista ugyan járókerettel jött, Károlyt a felesége támogatta az asztalhoz, Lakatos pedig már csak telefonon tudott bejelentkezni, hogy üdvözölje a gyérülő asztaltársaságot, Szatócs nagypapa mégse tudta elképzelni, hogy egyszer valóban bekövetkezik a nap, amitől azóta rettegett, amióta a fogorvos kihúzta az utolsó őrlőfogát is.
A nap, amikor abban a bizonyos étteremben éppen egy üveges szemekkel bámuló dámvad feje emlékezteti majd, hogy nincs nagyobb hatalom, mint az idő.
Egy cseppet sem átlagos tavaszi péntek este, amikor megköszörüli a torkát, magához hívatja a pincért, és kér tőle néhány poharat. Szám szerint hetet.
Lassú, megfontolt mozdulatokkal mind a hét pohárba vörösbort tölt, ami csak úgy kanyarog a pohár falain.
Amikor a pincér megkérdezi, hányan lesznek összesen, felháborodik, hogyan is kérdezhetnek tőle ekkora badarságot, de hamar megenyhül. A kis nyikhaj, ugyan honnan is tudhatná, hogy minden tizedik évben ebben az étteremben ünnepelnek, hogy a Jós Pista mindig oldalast rendel, Iván evés előtt beveszi a vérnyomás-gyógyszereit, Tibi szakadt bőrtáskájában pedig rendszerint akad egy-két fekete-fehér osztályfotó.
A többiek késnek. Mindig késnek, mert vénemberek, és, mint az ismeretes, a vénemberek lassan közlekednek.
Késnek, mert alig bírnak felszállni a buszra, de azért valahogy mégis felküzdik magukat.
Végül, de nem utolsó sorban, késnek, mert családjuk van, rendes családjuk: egészen más családjuk, mint az övé.
Talán ezegyszer majd a Lakatos hív taxit, jutott eszébe. Az a lomha, úgyse csinált semmit a középiskolai évek alatt, csak az orrát túrta. Már számtanra is folyton késve érkezett a marha.
Lakatos, a szegény Lakatos!
Talán nem lesz elég a bor. Hogyan is gondolhatta, hogy hét fő boldogan beéri egy üveggel?
Talán túl nagy adag ez a borzaska. Szétfolyt rajta a sajt, a hús pedig nincs rendesen átsülve. Talán az óra is túl hangosan ketyeg; már-már őrjítő hangerővel. Hívni kellene a pincért, hogy vegye ki belőle az elemet, zavarja a vendégeket.
Talán kérni kellene füldugót, amit a kórházban is adnak, valahányszor a lánya évente befekteti egy általános kivizsgálásra, hátha találnak valami rendelleneset a fejében.
Az evőeszközök csörrenése és a szomszéd asztaloknál ülők csevegése tompa zúgássá torzult a fülében.
Ölébe ejtette a kezét, hátrafeszült a bársonyborítású széken, és nézte, csak hosszasan nézte, ahogy a mécses lángja hullámzik a magányos borospoharak oldalán.