#hanzsu

próza

Hiányzik a tenger.

2020. szeptember 6.

Indexkép

A mohó sirályok, a tajtékokon csónakázó, ragacsos medúzák, a légkondiból koppanva kipottyanó skorpiók, a sziklák közt megbúvó, sunyi kis tengeri sünök, és az a bávatag tekintetű, nagy hal, ami eljátssza, hogy cápa, mert a tengerben ott rejlik a veszély is.

És a só; a só, ami csíp, mint a pokol, de aztán a balzsamos levegőben megszárad a bőrön, és úgy ottmarad, és úgy ottmarad.

És hiányoznak a kabócák, akiket legutóbb a Balatonon is hallani lehetett, mert ideköltöztek, de az már nem ugyanolyan, és már nem is lesz az soha.

A nap, ahogy alábukik a horizonton, és magával viszi a hangoskodó strandolókat, mert a tengeren a naplemente is más, a napfelkelte is más, és a víz kék, tényleg kék, nem csak jókedvében, nem csak akkor, ha felülről süt a nap, mert mindig kék, még akkor is, ha haragos, még akkor is, ha zöld.

Hiányzik a tenger, de nincs tenger, mert megszorítások vannak, meg nice card, meg szutykos lángos, meg iszap, meg karvastagságú sikló, aki kidugja a fejét a vízből, és a képedbe sziszegi, hogy mit neked tenger, te elkényeztetett.

Egyetértesz, mert az öreg siklónak igaza van, mégis úgy teszel, mintha nem értenél egy szót sem.

Mintha nem is értenél siklóul.