#hanzsu

próza

Gázolás

2020. szeptember 6.

Indexkép

Egyik este a vonatunk lassan, furcsán, de erősen fékezett.
Az a fajta fékezés volt, amitől röpke hányinger és szédülés tör az emberre.

Mint ahogyan a repülők állnak meg leszállás és gördülés után.
A kalauz jött, és riadtan figyelmeztetett.
Gázoltunk. Szálljunk le. Ne nézzünk oda.
Hátul botorkáltam át a síneken, mert nem akartam látni a testet.
A taxitársaság számát sokan nem értük el. Rengeteg hívás futott be hozzájuk aznap este. Jött a tűzoltó, a mentő. Találgattuk, él-e még az áldozat. És találgattuk, hogyan jutunk haza.
Abban a gyomorszorító félórában azonban mégis valahogy visszatért a lakosságba vetett hitem.
Annak ellenére, ami történt, mert arról még hallani is megrázó, és ami még napokig kering az ember fejében.
Helyiek kikiabáltak az autóból, hogy ki jön arra, amerre mi is mennénk.
A sötétben előreengedtük egymást.
Menjen maga, maga régebb óta vár.
Örülök, hogy megismertelek.
Éppen ilyen összefogás volt.

Éppen ilyet is tudunk mi, utasok.
Az utasok, akik kelletlenül passzírozzuk a másik mellé magunkat a hajnali járatokon, újfent emlékeztetve egymást arra, hogy a legnagyobb sötétségben is fel tud villanni egy-egy elfeledett viharlámpa.