#hanzsu

próza

Éjjeli lepke

2020. szeptember 6.

Indexkép

Óriáskézként ereszkedik egyre alább és alább az este.

A kertek alatt égetett falevelek fanyar illata elkeveredik a hűvös levegőben.

Ősz van.
A házak ablakaiban némán villog a televízió kékes-sápadt fénye.

Még pulzál egy darabig, majd alábbhagy.
Későre jár.
Az éjjeli lepke kitartóan közelít az utcai lámpa felé, és egyszer csak úgy megsebzi a forróság, hogy kis híján odasül a lámpához. Kissé megpörkölődik, megszédül, úgy tűnik, maga is lehullik, mint egy száraz falevél.

Hirtelen új erőre kap, és még egyszer belevág.
Hiába tudja, hogy ha közelebb megy a fényhez, ismét megégeti magát, mégis megteszi.
Az egészséges veszélyérzet minden értelmes lényben kialakult az évezredek során, nem úgy, mint az éjjeli lepkében: folyton-folyvást ugyanazt a hibát kénytelen elkövetni, ráadásul mindezt hihetetlen elszántsággal.

Kitartóan köröz az utcai lámpa körül, fájdalmasan verdes kettőt-hármat, majd repül két kört, de nem adja fel.
Csak azért, mert vágyik a melegségre.
 

 

Az ember a fény felé tartva kissé megpörkölődik, megszédül, úgy tűnik, maga is lehullik, mint egy száraz falevél.

Hirtelen új erőre kap, és még egyszer belevág.

Hiába tudja, hogy ha közelebb megy a fényhez, ismét megégeti magát, mégis megteszi.
Ettől megszédül egy kicsit, és úgy tűnik, maga is lehull, mint egy százaz falevél, de azért új erőre kap, és még egyszer belevág.

Folyton-folyvást ugyanazt a hibát kénytelen elkövetni, ráadásul mindezt hihetetlen elszántsággal.

Tudja, ha közelebb megy a fényhez, megégeti magát, mégis megteszi.

 

Csak azért, mert vágyik a melegségre.