#hanzsu

próza

A nő, akinek nem lehetett

2020. szeptember 6.

Indexkép

A nő, akinek nem lehetett, visszajáró vendég volt a körúti játékboltban, és már-már egészségtelenül sokáig töprengett, vajon minek örülne a barátnője gyereke; legyen szó a félévesről, az egyévesről vagy a háromévesről.

 

A nő, akinek nem lehetett, eleinte tanácstalanul bolyongott a polcok között, mondván, ez itt nem elég szép, nem elég igényes.


Túl szőrös, túl rózsaszín, túl veszélyes: lenyelheti, megrághatja, torkán akadhat, beszippanthatja, bosszantó, ijesztő, nem neki való, ki fognak esni a kerekei.

Mint ahogyan neki se volt ki mind a négy kereke, amikor elhatározta, hogy csak tíz percet tölt a játékboltban, és már szalad is a fodrászhoz; leemeli az első játékot, amit az eladó a korosztályra tekintettel ajánl, aztán elviharzik. Ennél ő sokkal komolyabban vette a feladatát, egészen addig, amíg az eladólány meg nem kérdezte, hány éves. Nem, nem ő, hiszen ő egyértelműen elmúlt negyven, hanem a gyerek, akinek ilyen hévvel szeretne vásárolni.

Nincs gyerek, nem akarok gyerekekről beszélgetni, semmilyen gyerekről, kérem, távozzon, kérem, csak hagyjon békén, üvöltötte volna legszívesebben, de helyette csak csendesen hümmögött, hogy nagyjából egyéves, hogy kislány, és foghegyről odavetette, hogy nem szakértője a témának. Látványos undorral tette helyére az egyik műanyag törpét, aminek sűrű ráncok csüngtek az arcán, majd megnyomkodta a mellette ücsörgő majom szőrös hasát, és hátrahőkölt, amikor a játék együgyű gyermeknótára zendített.

Nem mintha meglepte volna, hogy egy plüssfigura képes hangot kiadni, de csak egy egyszerű kis dallamra számított. Ám ezek a mai játékok nem pusztán zenélnek: megszólalnak, énekelnek. Egy gyerek szól belőlük, igazi gyerekhang; mintha ott ülne bennük, és csak arra várna, hogy valaki végre hazavigye.

Hogy valaki hazavigye, és végre, végre játsszon vele.

Óvatosan leemelte a majmocskát a polcról, és finoman újra megnyomta a hasát, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez nem csak lehetséges, hanem ingyen kipróbálható, nehezen, de megfizethető, és majdhogynem a valóságosság látszatát kelti.

A majmocska emellett jó meleg, és olyan puhán tud simulni, egészen közel a mellkasához, és olyan ismeretlen, mégis valahol páratlan érzés, pedig micsoda egy hülye játék, és a barátnője gyerekét biztos halálra rémítené, mert normális ember nem vesz ilyet egy egyévesnek, és amúgy is kihullhat a majmocska szőre, vagy tönkremehet, vagy, ami még rosszabb, még a buszon ellopják, mert végül is olyan barátságos, és olyan nehéz visszatenni.


Szórakozottan meredt maga elé; úgy tett, mint akinek a tekintete a játékok közül válogat, pedig pár percre szégyenszemre elfeledte az egyévest, akinek ajándékot akart venni.

Rövid ideig azzal sem törődött, hogy az eladó újra megkérdezte, segíthet-e.

Pedig ő csak még egy percet akart, amíg nem szól hozzá senki, amíg nem kötelező gondolnia arra, amit az illendőség diktál, és még egyet, amikor továbbra sem igényli senki segítségét; talán még a majmocskáét sem.