#hanzsu

tanárok, tanítás

Szörnytanarak hemzsegnek

2018. augusztus 16.

Indexkép

Mostanában valahogy szítokszóvá vált a szó: tanár. Ha kinyitok egy naprakész ifjúsági regényt, egészen biztosan hemzsegni fog a rémszörnyszülött pedagógusoktól. 

Mint azt páran tudjátok, tíz évvel ezelőtt, frissen végzett tanárként lelkesen vetettem bele magam a tanításba: egy vidéki iskolában kaptam meg hetedikes és nyolcadikos diákokat. Éves gyakorlótanításom és nyúlfarknyi tanári pályám során volt szerencsém találkozni mindenféle tanárral. Értsd: mindenfélével. Szigorú, vajszívű, gyerekszerető, naív, és igen, a fiatalabba folyton belekötő, zsémbes kollégával is, de a legtöbbjük meglepő módon ember volt.

Olyan ember, aki nem tehet arról, milyen ürülék helyzetben van az ország. Olyan ember, aki annak idején elhivatottságból választotta ezt a szakmát. Akadnak köztük megkeseredettek, fáradtak – melyik szakmában nincsenek? És persze vannak köztük olyanok, akiknek nincs meg a kellő eszköztár a kezében, mert annak idején nem volt divat a projektmódszer, és a jelöltek akkor még azt hitték, hogy elég a didaktikai képességük, szakmai tudásuk, gyermekszeretetük vagy személyes varázsuk ahhoz, hogy jó és működőképes tanárokká váljanak.

Igaza van annak, aki azt mondja, van, aki nem erre a pályára való, és akad köztük gyengekezű is, hogyne akadna. Bosszantó. Mi se voltunk annak idején mintagyerekek, és sok csalódást okoztunk a tanárainknak.

Én meg azt mondom, hogy ma már sajnálom.

Sajnálom őket, és ha tehetném, visszacsinálnám, de nem lehet. Főleg azóta sajnálom igazán, amióta testközelből láttam a pálya nehézségeit, súlyos dilemmáit, amelyekkel nap mint nap meg kell birkózni és felnőttnek kell lenni ebben a szakmában, mindezt szinte semmi fizetésért, amiből ma már egy óvatlan pillanatban könnyűszerrel éhen lehet halni Magyarországon.

Emlékeztek, hogy nemrég még pepita ingben éreztünk együtt a pedagógusokkal, vagy legalábbis azt mondtuk? Hogy jót akartunk nekik: megbecsülést, fizetést, aktualizált tanárképzést, hogy ne csak oktatni tudjanak jól, hanem, ha kell, nevelni vagy példát mutatni? Hogy azt akartuk, hogy tényleg az elhivatottak válasszák ezt a pályát, mert az a jó a gyerekeknek is, ha a szakmájukat szerető pedagógusok foglalkoznak velük?

Mára ott tartunk, hogy a Facebook-posztokban már csak a gyerekbántalmazó, a szadista, pedofil tanár jelenik meg, és megy a borzalomdömping. A jófej tanárokról nem szól semmi, a tanár (és sokszor a szülő is) ellenség, de amúgy is mindenkinek jellemzően egy oldala van, vagy jó, vagy rossz, és nem csak a könyvek lapjain, de sokszor kimondatlanul szinte elvárjuk, hogy a való életben is így legyen, azon meg mit kell csodálkozni ezek után, hogy az empátia nehezebben megy, mint életet lehelni egy harmincéves Trabantba.

Azt hiszem, a "huje tanarak" többsége nem feltétlenül és egysíkúan rossz, vagy ha igen, akkor nagyon nagy a baj, csak már nem veszem észre, mert romlott a szemem a gép előtt töltött évek után, különben is, kilenc éve nem tanítok, úgyhogy kiesett a látókörömből a téma, és valóban nyolcvan százalékunk vált szörnnyé egy óvatlan pillanatban.

Amikor két éve újra nekiálltam a Léggömböknek, valahogy az volt bennem, hogy nem akarok egy újabb rózsaszín tiniszerelmes könyvet írni. Diák főhőseim viccelődnek az órán, szertárba zárkóznak; túlfűtöttek, veszekednek, féltékenykednek, gyászolnak, egymás és a tanáraik agyára mennek, de felnőttekről is írtam, felnőtteknek is, szülőkről, tanárokról, akik ott vannak, ha kell, és akiknek van még szerepük a gyerekek életében, mert ez rohadt fontos dolog, basszus, a lehető legfontosabb.

Jófej hazai tanárokról ritkán szól Facebook-poszt, ez a szakadék meg már így is épp elég mély, és nem feltétlenül a generációs különbségek miatt, úgyhogy legalább azokat a tanárokat becsüljük meg, akik szeretettel közelítenek felénk vagy a gyerekeink felé.

 

Ja, lehet, hogy egyre kevesebben és kevesebben lesznek, mert valamiből élni és enni kell, a Maslow-piramis nagy úr, ha nem a legnagyobb, de amikor azon kesergünk, miért e sok inkompetens pedagógus kis hazánkban, elég, ha Kosztolányi verse jut az eszünkbe:

"Csodálkozol a kokainistán,
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán -
s megérted!"