A világban számtalan előnyös külsejű szerzet szaladgál. Minden árkategóriában. A Föld már csak ilyen; ezen a téren is színes és zsúfolt. De facto.
Egy biztos: egy idő után nem pusztán a külsőből fakadó vonzerő szegez minket konstans mód valaki nyomába. Azonban minél mélyebbre mászom ebben a gondolatmederben, annál inkább elbizonytalanodom, tudom-e valójában, én magam mitől válok különbbé, miközben a bölcsek úgy tartják, mindannyian különbek vagyunk valamiben. Mi a frász miatt válik valaki olyan nélkülözhetetlenné, mint a víz, ergo mi az, amire csak ő képes?
Az élet egy folyamatos - tudatos vagy tudattalan - médiakampány magunk mellett, hogy igen, engem szeressetek, mert ebben meg ebben jobb, értékesebb (?) vagyok, mint a többiek, én vagyok a leginkább méltó a figyelemre. Kimondva vagy kimondatlanul, örök verseny zajlik, mert sokszor olybá tűnik, kizárólag a legjobb szerethető. De jure.
Ordas önbecsapás.
Meg még hülyeség is a javából.
Hiszen ha mindenki nagyszerű, értékes és megismételhetetlen, ráadásul a szépség és a jóság fogalma egyre inkább szubjektivizálódik és szétmorzsolódik, akkor valami egészen másvalami határozhat meg közös sorsokat.
De mi az öreganyám térdkalácsa?
Filozofikusabban szólva:
Mikor és miért dőlt el, hogy a látszólag sok egyforma rózsa közül épp az az egy nőtt a Kisherceg alacsony rezsijű bolygójára, hogy királynőként élvezhesse ki a Kisherceg altruista hajlamait?
Továbbá, amikor a Kisherceg szembesült vele, hogy mennyi szép rózsa van, miért nem tépett le néhányat, és hagyta a fenébe az övét?
A válasz talán benne is van a kérdésben, ezért idealisztikus szemmel olyasmi lehetne:
Mert az övéről van szó.
A szúrós, nagyszájú gazról, amit semmiképp sem szabadott holmi rajzolt báránynak lelegelni, na.
Kiválasztotta magának, és illat ide, külcsín oda, rozi a kiválasztása pillanatában vált különlegessé.
(A rózsaevő bárány így ennek a klausztrophobiát generáló humánus megoldásnak lett az ártatlan áldozata. (Egy, a Didaktika-tankönyv szerint kerülendő pedagógiai módszerrel kezelték a problémát: olyanért bűnhődött, amit (még) el se követett):
Én is csak egy tüskés-érzelgős rózsa vagyok. Ezer meg ezer nődögél belőlem itt-ott. Odakint. A szomszéd legelőn. Más kontinenseken.
És mégsem.
Aki ezt érti -
Ő az én emberem.
- Rózsa, az van dögivel. De nekem az enyém kell.
