#hanzsu

író, kiadás, könyvkiadás, szerző

Írás és alázat

2018. január 3.

Indexkép

A látszat az, hogy manapság pofonegyszerű íróvá válni. Horror összegekért ma már bárki megjelentethet könyvet, és még azt is elérheti, hogy a műve kapható legyen - elkerülendő a csalódást, amit a könyvkiadók okoztak azzal, hogy válaszra se méltatták.

Mert az én fogalmaim szerint a könyvkiadó egy olyan cég, ahol komoly szerkesztés folyik, és ahol nem csak az történik, hogy egy kéziratot nyomtatott formába öntenek, értékelhető irodalmi-nyelvtani szerkesztés nélkül. Ha a könyvednek ilyen módon lesz borítója, oldalai, tördelése és könyvillata, kapsz egy illúziót, amivel nagyon jól elvagy – egy darabig.

Aztán rájössz, hogy ahhoz, hogy író lehess, olvasók is kellenek.

Ekkor még nem is gondolsz arra, hogy már ez is mekkora eredmény. Hogyne lenne az? Fontos lépés, mert az ember ekkor már kiáll a nyilvánosság elé, amihez rengeteg bátorság kell. Minden egyes fázison átmentem a teleírt spirálfüzettől kezdve a magánkiadásig, de a legnehezebb már akkor is a kitárulkozás, a nyilvánosság felvállalása volt számomra. Örültem, mint majom a farkának, amikor a kezemben tarthattam a nyomdai értelemben vett könyvemet, de távol álltam tőle, hogy írónak nevezzem magam, és sírtam volna örömömben, ha pár évre előre látok, és megpillantom, hogy milyen remek kiadó gondozásába került végül a Léggömbök, és már folytatása is van.

Kevesen mernek szembenézni azzal a csalódásokkal teli folyamattal, amit a kézirat kiadóknak való folyamatos elküldözgetése jelent. Érthető módon félnek az esetleges válaszoktól, azok hiányától, vagy attól, hogy a főszerkesztő tanácsára jelentősebb változtatásokat kell végrehajtsanak majd dédelgetett szövegükön.

Azelőtt sokszor én sem kaptam választ a kiadóktól. Ha meg mégis, akkor olyat, hogy jó lenne, ha a profiljukba vágna a könyvem, még jobb lenne, ha már kapásból ismert lennék, de ismeretlen szerzővel nem kockáztatnak, megértésemet előre is köszönik, és további eredményes munkát kívánnak. Igen, nekem is az járt a fejemben, ami most neked, hogy egyszer minden író volt ismeretlen szerző, és hogy valahol el kell kezdeni, és én is dühös voltam, még akkor is, ha a válaszuk annyira fájdalmasan logikusnak tűnt.

De azért álljunk csak meg egy pillanatra.

Mert bármennyire is mást akartam gondolni, az ok, hogy nem kaptam választ, valószínűleg az volt, hogy tényleg nem voltam elég jó. Nem voltam akkor még elég jó/erős/érett ahhoz, hogy megkezdhessek egy közös munkát egy kiadóval. Mert az igazi könyvkiadás munka. Főleg elsőre, amikor az ember még megszeppenve ül a szerkesztőségben, mint egy riadt galamb, és rájön, hogy mostantól nem kéziratot írkál, hanem könyvet szerkeszt.

Ma már van két kiadott könyvem, amikhez ugyanolyan eszement lelkesedés fűz, mint amikor az akkori első verzió első mondatait írtam anno gyerekfejjel, és még mindig zavarba jövök, ha valaki írónőnek nevez, vagy eljön a dedikálásomra, és csillogó szemmel aláíratja velem a regényeimet, aminél egyébként kevés jobb érzés van a világon. De nekem akkor is Szabó Magda vagy Rowling az írónő – olyasvalaki, aki vagy igazi irodalmi értéket képvisel, vagy sikersztorit írt. Mivel én nem az írásból élek, magamra inkább a szerző szót használom.

Ha megkérdeznék tőlem, mi kell igazán ahhoz, hogy valaki író lehessen, továbbra sem kizárólag a tehetséget említeném, és nem is csak a kitartást, bár mindkettő alapfeltétel.

Alázat nélkül viszont jóízűen megette a fene az egészet.

Tizennégy-tizenhét éves kislányok írják magukról Facebookon és Instán, hogy írók. Tízmillió író országa vagyunk. Vagyunk emellett énekesek (lásd a tehetségkutatók első köreit), kritikusok (mindenről van véleményünk, amit sokszor keresetlen szavakkal kürtölünk szét az interneten, ahelyett, hogy örömünket lelnénk benne), nem beszélve a zenészekről (akkor is, ha csak feldolgozásokat tolunk egy vaterán vett gitáron a youtube-ra, és saját szerzemény meg se fordul a fejünkben). 

Pedig, azt hiszem, sérülések és a folyamatos tanulás nélkül nem megy semmi. Senkit nem tesz az íróvá, hogy blogot vezet, vagy befejezett egy kéziratot, de még az sem, ha magánkiadáson töri a fejét – mindez jó kezdet, szükséges is, de a neheze csak ezután kezdődik. 

Nem értek egyet azokkal, akik szerint az írás szeretete bőven elég ahhoz, hogy íróvá váljanak – azokkal értek egyet, akik vállalják az elbukást és a felállást. Akik elfogadják, sőt már-már várják, hogy szakmai szemmel megmérettessenek; hogy áthúzzák, hogy átírják, hogy a felét a kukába dobják, hogy a még jobbra törekedjenek az instant, a könnyen megszerezhető, a megvásárolható helyett.

Akik nem csak egy jó sztorit akarnak írni, hanem igényük van rá, hogy szöveget alkossanak, mert a jó szöveg érték; akik nem csak gyorsan felszívódó, tökéletesnek tűnő szereplőkkel tömnek tele párszáz oldalt, mert azok cukik és édik.

Akiknek nem csak a barátok-barátnők vállveregetése fontos; akik tudják, hogy igen, Magyarországon nehéz, nagyon nehéz, még nehezebb, ha nem is a legnehezebb, de még így sem lehetetlen, és sikerülhet, ha igazán hiszel magadban és teszel érte, és nem félsz elküldeni, átírni, dolgozni rajta, akár éveket, és tanulni azoktól, akiket érdemesnek tartasz rá.

Persze csak akkor, ha maradt még benned az írói gőg mellett egy csipet - létfontosságú - alázat is.

 

 

Ha pedig kéne egy kis löket és segítség, az is van, csak kattints IDE.