#hanzsu

ajánló, Ciceró, értékelésem, gólyák, mese, mítosz, szépirodalom

Gólyák a Holdfény útján - Szigeti Kovács Viktor: Lúna gyermekei

2017. május 3.

Indexkép

„Ember, állat és növény megdermedt egy pillanatra, mintha csak exponált volna a világ: a végtelen egy fotóra merevedett, pislantott egyet a táj, hogy egy szemhunyásban véget érjen a régi, és elkezdődjön az új.”

A kemény kötés, a sötétkék eget átszelő gólyák, valamint a központi szerepet játszó Hold előrevetítették számomra, hogy itt bizony valami varázslatosról lesz szó.

Az olvasó egy gólyacsapat küzdelmes vonulását követheti végig ebben a mitikus elemekkel feltöltött meseregényben, amit Cserny Timi Pookah kiváló rajzai keltenek életre.

Hasonlíthatnám Fekete Istvánhoz a szerzőt, ahogyan azt többen tették előttem (nem véletlen, hogy Először volt az erdő című művének első oldalán egy Fekete István ­­­­- idézet található), teljesen mégsem tehetem, mert az antropomorfizált állatok és természeti erők mellé becsatlakozik egy olyan, rövid kifejtettsége ellenére kifinomult mondavilág, aminek már majdnem utánanéztem, vajon honnan merített a szerző. Szigeti Kovács Viktor azonban nem elégszik meg azzal, hogy felüti a népmeséinket vagy a néprajzi lexikont, és szavakat ad őseink mitikus hőseinek szájába: maga teremti meg a legendát, amely a szemünk előtt elevenedik meg ezen az alig 150 oldalon.

A legfőbb erőssége ennek a kis regénynek azonban nem pusztán a mitikus elemek finom szövése, a fantáziánkkal való, olykor nem tét nélküli játék, hanem a szöveg a színvonalával cáfol rá arra, hogy a kortárs ifjúsági irodalom egyre pongyolábbá válik. A sorok közül szépirodalmi igényességgel megalkotott mondatok csillannak elő, mint egy tájképen az ecsetvonások, és ez a tulajdonsága az a könyvnek, ami miatt egykori tanárként biztosan kiemelném ezt a könyvet a tanítványaimnak.

Manapság az ifjúsági irodalom lihegve lohol, hogy minél hitelesebben kövesse az élőbeszédet; a szerzők sokszor hajmeresztő nyelvtani kapcsolatokkal élnek, „üres” párbeszédeket, rövidítéseket vagy sovány irodalmi eszköztárat aktivizálnak, ezzel sarkallva a tíz-tizenéves korosztályt az olvasásra, viszont ahhoz, hogy megőrizzük és fejlesszük fogalmazási képességeinket, nem mellesleg képesek legyünk szinte gyermeki szemmel rácsodálkozni egy-egy találó hasonlatra, „nincs mese”, barátkozni kell a klasszikusokkal.

Ha azonban valakinek nincs kedve felütni a nagy régieket, és egyszerűen vágyik a szépre – ami egyébként alapvető emberi tulajdonságunk ­–, elég levennie ezt a könyvecskét a könyvesbolt polcairól, és elmerülni pár órára a gólyák világában.

A könyv nyelvezetében külön említésre méltó, hogy egyszerű szépsége ellenére mentes minden felesleges pátosztól, nyakatekertségtől, erőltetett, oldalszámnövelő leírásoktól. A szereplők sem idealizáltak, sőt: bár állatokról van szó, mindegyikük „emberi”, és a főhősöktől a gyarlóság sem áll távol. Mindenki ismeri a környezetében a bölcs, ám legbelül bizonytalan, vezető szerepétől megválni kényszerülő „öreget” (Esztrág) vagy az önbizalomhiányos lázadót (Márkus) (kettőjük párosa egyébként a kedvencem volt), és a többieket, akiknek emberi megfelelője egyébként ott lakik a szomszédunkban, és akik együttműködésből példát vehetnének Szigeti Kovács Viktor gólyáiról.

Sokat gondolkoztam, milyen korosztály lelheti leginkább örömét ebben a könyvben, és arra jutottam, hogy mindenki, aki szereti az állatokat, a komoly meséket és a mondákat, különösen azokat, amiket a titokzatos Hold ihletett.

A szépség öröme ugyanis - szerintem - kicsit sem függ korosztálytól.